Beki tizenhárom éves. Szépsége mostanában pördül át csecse lencsibabából vadító kiskamaszba, talán még négyes sem lesz a bizonyítványában, felvették a Toldyba, vendégségbe is magával viszi a történelemkönyvét, és nagyon gyorsan felfalta a Szent Johanna Gimi nyolc vaskos kötetét. Az anyjától tudom, ez egy realista slágerkönyv csajos felütéssel, sok Facebookkal, sok minidrámával, egyáltalán nem alaptalanul sikeres.

Beki inkább csodálkozva, mint csalódottan mesélte, hogy szerette volna dedikáltatni a Szent Johannákat még februárban. A könyv weboldalán csapott le egy kiváló időpontra, ott is volt, látta a szerzőt, de a programot idő előtt berekesztették. A döbbent olvasókat arról tájékoztatták, hogy a a dedikálás túl fárasztó. Pedig álltak a sorban Krakkóból és Bécsből is, csupa kiskorú olvasó, csupa szívdobogás.

Én ekkor nem biztosítottam együttérzésemről Bekit. A báránybőrbe bújtatott kiselőadásom is elmaradt az olvasásról, meg arról, hogy az én hallgatóimat például traktorral kell odavontatni minden first class novellához, ellenben tudtam überolni sajgó kis élményét. Van nekem is anekdotám a témában. Szerintem verhetetlen, pedig nem akarok versenyezni.

Három évvel ezelőtt a könyvfesztiválra érkezett a talán leghíresebb svéd gyermekíró. Az én gyermekeim egy eléggé híres magyar felnőttíró fiának társaságában a maguk eleven, túlfűtött természetességével ostrom alá vették a szerzőt. Ez úgy nézett ki, hogy amikor Nordqvistet beterelték egy üres szobába, hárman utánamentek. Mi felnőttek kint maradtunk, az ajtó meg nyitva. Látjuk ám ezért, hogy egy magyar nő, talán a nyurga svéd író sajtósa, egyszer csak úgy elkezd pattogni, mintha vidéki művházat igazgatna, és épp kiderült volna a Korda György Rajongók Klubjának szombat délutáni vidámsága kellős közepén, hogy elfogyott a sajtos-köménymagos. Ezt nem lehet, tudtuk meg, mert dél van, a dedikálás pedig ötkor kezdődik. Ádám azonban, a magyar író gyermeke szart az idióta korlátozásra bátor volt, ellentmondást nem tűrőn felcsapta a nála lévő kötetet, és rámutatott, hová kér autogramot. A híres svéd gyermekíró reflexből firkantott, szemmel láthatólag lila fingja nem volt a soronkívüli dedikálás ártalmáról. Miért is ne firkantott volna: külföldön van, fesztivál van, gyerek van. Gondoltam én, kis naiv. Ekkor az én egyik fiacskám, Peti következett. Eddigre valami derenghetett a sikerszerzőnek, mondjuk úgy, vonakodva adta be a derekát, de újabb győzelmet könyvelhettünk el. Henci volt a harmadik olvasó a helyiségben. Őt sajnos utolérte az önjelölt hatóság bosszúja, eddig tartott a kutyavásár, távozhatott üres kézzel. A nő – minden bizonnyal a win-win stratégia lelkes híve – elküldte a gyerekeket és magukra csapta az ajtót. Végülis mit keresne a jövő olvasója a két lábon járó irodalom közelében?

Nem mondanám, hogy elkullogtunk, mégiscsak fesztivál volt, az élet nem állt meg, akadt néznivaló a díszvendégen kívül is. Akit körülbelül húsz perccel később újfent kiszúrtunk egy padon, a Millenáris előterében. Egyik hosszú lábát a másikon keresztbevetve, follpackba csomagolt szendviccsel a kezében várta, hogy teljék az idő ötig, mert ez lett neki megmondva. Henci pedig tett egy második próbát. Svéd ismerkedő mondat nem jutott eszébe, hát megállt az író előtt, nyújtotta a könyvét és várt.

Nordqvist meg ült.

És átnézett rajta.

Könyvfesztiválon.

Díszvendégként.

Gyemekíróként.

A nagycsoportos óvodáson.

Én sajnos attól a naptól kezdve igazi svéd lóhúst kívánok minden Pattson és Findus könyv seggébe képtelen vagyok komolyan venni a Nordqvist-kultuszt, felőlem megkergülhet a cukiságtól minden szürreális rajza és álminimalista mondata. Előbb koloratúrázom el az Akácos utat a Hősök terén egy szál tangában, mint hogy velem erről az alakról beszélgetni lehessen. Olvasót hoppon hagyni önmagában vérciki, gusztustalan és szomorú, és mindenki kedve szerint fejezze be a mondatot: de ha még ez az olvasó kiszolgáltatott is, néz ártatlanul, és történetünk idején nem egészen százhúsz centi…

Ma délután kezdődik a nyolcvannegyedik könyvhét. Nagy-nagy kultúrünnep 1929. óta. Úgy is fogalmazhatunk, dedikált szívügy. Van minek örülni.

 

Foter.com / Public Domain Mark 1.0