Van egy barátom, aki mostanában azzal piszkál gyöngéden, hogy írjak neki dalszöveget. Legutóbb egy szolid nosztalgiahullámzást rendelt meg. Természetesen a barátom tisztában van vele, a mélabús hátrafelé nézegetés kizárólag vérzivataros szarkazmusba oltva működik. Én is tisztában vagyok vele. Mégis bevallom, azon gondolkoztam el nemrég, hova a jó büdös francba tűnt valami, aminek még neve sincs. Nem a bizalom, bár rokon vele. Én most úgy fogom hívni, elemi tisztelet a bizalom iránt.

 

Látom ám ugyanis, hogy csilliárdos megosztásnál tart a mozis fotó. Jólfésült babaarcú pasi fegyelmezetten epekedő mosollyal szólítja meg a sárgakabátos Lady Nevermore-t. Én, fiú, téged, lányt, hol vagy, debasszameg, nyuszi voltam, most már nincs nekem más, csak ez a cuki webkettes nyüszöngés. Én, fiú, keresek, nem mást, téged, te lány, hát ez már csak megindítja a műmárvány keblet is. Dőlnek az együttérző lájkok, a támogató szmájlihegyek, de várjunk, ha már előjön mindenkiből a szipogó drukker, ugyan szúrjunk be egy aprócska termékelhelyezést. Állítólag kétféle szóvicc van, szar és még szarabb: aki bekajálja a Cukin Tébláboló Helyes Srác kamuját, az előbb-utóbb bekajálja a Duci Voltam De Már Fitnesz Guru szénhidráthegyeit. Minden falat fogyaszt.

 

A Rokonszenvesen Gyáva Mozis Srác Egyelőre Nyitott Végű Balladáját az egyik legokosabb barátnőm osztotta meg. Kicsit még dumált is a stockfotóhoz. Tehát mégegyszer: egy kiemelten okos nőről beszélek. A megfejtés pofonegyszerű. A Figyelj, Világ, Leszek én az Anyukád jelenség egyidős az emberiséggel. Abszolút nem kunszt előcsiholni a Facebook lakosságából. Főleg azon állampolgáraiból nem, akiket az EQ-juk vezérel. Az EQ-dominancia ugyanis nem engedi be magába a gyanakvást.

 

Egy másik, jóval kevésbé ismert ismerősöm, aki szintén hatkezű istennőként bonyolítja az életét és ritka klassz csaj, éppen ekkora lelkesedéssel dőlt be néhány hete egy magánkamunak. Hé, emberek, hétszázhatvanezer forinttal találtam egy pénztárcát, kérlek, segítsetek egy megosztással, mert – MERT! – tartozott hozzá egy sárga post it, rajta Éva napi feladatai, és hát hogy aludnék nyugodtan, ha Éva, szegény, infó nélkül maradna arra vonatkozvást, mi mindent kell elintéznie, különben meg kicsit sem feltűnő a kerek összeg, meg a feltevés, hogy van ember, aki ennyit hord magánál, nem is beszélve a végső varázsról, hol gyártanak a Föld hátán olyan bukszát, amelyben elfér hetvenhat darab tízezres, ugye, milyen jófej vagyok, hogy ezt a csodacuccot nem tartom meg sóváran, ja igen, a post iten egy rövidített url is olvasható, mert, ugyanis, nos, néhány hónapja lőttem egy Facebook oldalt a házamnak, az épp eladásra kínált ingatlanomnak, csak hát nemigen csámborognak erre a vevők, az url pedig épp ehhez az én házamhoz juttat el, osszad, osszad, segíts egy megosztással a szegény látáskárosultnak, kissé elvakított ugyanis a pénzéhség, de köszönöm, jól áll.

 

 

Elmondok valamit a régi római harcosokról. A régi római harcosok nem voltak éppen kifinomult lények. Úgy szúrták fegyverük hegyére az ellenséget, mint gasztroblogger-rajongó a fogpiszkára a koktélparadicsomban marinírozott fetás majorannát. Hánytak ők gondolkodás nélkül. Kardélre. Dehogy pöcsöltek holmi irgalommal. Ütötték, amíg mozgott.

 

ÁMDE.

 

Ha véletlenül betámítottak az ellenség otthonába, ahol házi oltár állt, a kötelező kegyetlenség köddé porlott. A harcmező Mars istené, az otthon Vénuszé. Így vélték. A barbár állatok. És aki a kettőt összekeverte, arról mindenki tudta, hogy hitvány, hátbatámadó, gyalázatos, gyáva féreg.

 

Félreértés ne essék, természetesen marketingelni ér. Lehet kiállni a főtérre, és dobszóló mellett ordítozni, hogy te vagy a legjobb. Lehet sunyi mosollyal vetíteni akármit, hogy tőled vegyem meg a kétfilléres gagyit, ne a szomszédodtól. Senki semmi jót ne várjon semmitől, ami a pénz struktúrájához köthető. Rendicsek. Megtanultuk. Ha belépek a boltba, és lehúznak, csak magamra vethetek. Fair. Deal. És a hoax is OK. Etessetek nyugodtan. Terjesszétek a vörös kódot a full kamu atm-es galádságok megfékezésére, szaporodjanak osztódással a vírust jelző kiterjesztésről üvöltő felkiáltójelek, varrjátok a falamra a könnyes történeteket az emberséges eladóról az embertelen hipermarketben, sírjatok, hogy a plüssmacitok egészen ritka vércsoporttal kénytelen élni. Jöhet mind, jöhet szintén.

 

ÁMDE.

 

Van egy határ. És nem a jóhiszeműségnél húzódik. Ezektől a hazugságoktól nem a tapasztalatlanság, az emberiségbe vetett hit, nem valamifajta túlhordott tisztaság sérül, illetve ha igen, az nem olyan nagy probléma. Semmi bajom azzal, ha valakinek az a hobbija, hogy seggbe billentgeti a naivitást. Még valami kitekert és torz nevelési szándékot is képes vagyok belelátni.

 

Határnak egészen mást nevezek. Az emberből felbukó önzetlenségről beszélek. A vágyról, hogy szalmaszálat nyújtsunk. Arra, hogy ha valaki elkiáltja magát, „Bajban vagyok!”, eldobunk kapát-kaszát. Ez félig reflex, félig ösztön, és mindenkiben él. Ne tessék rárontani. Mert a jóhiszeműségem szabad préda. Akárkinek, akármennyiért. A segítőkészségem viszont tabu. Attól el a kezekkel. Azt ugyanis a házi oltáron tartom.

 

Talán majd még megírom szarkasztikusan is.

 

Photo credit: Dunechaser / Foter.com / CC BY-NC-SA