Társaságban olykor elsütöm, hogy ha látnám a jövőt, lottóznék. Ami nem teljesen biztos. A jövő azonban – ezért vagy nem ezért – rám-rámjár, és én elég gyorsan kiegyezem azzal, hogy ennyi legyen a nyereményem. Történt például, hogy 2011. január 23-án, egy ritka szar évben, egy ritka szar nap előestéjén, hosszas szervezést követően Cserna-Szabó kollégával üldögéltem a Vianban, természetesen a Liszt téren, a Gozsduban még veszekedni is csak suttogva lehet. Akkor még nem tudtam, milyen sokan piszkálják azzal, írjon végre regényt, kicsúszott az én számon is a kérdés. Soha, vágta rá gondolkodás nélkül. Én a novellistától érdeklődtem, személyében a novellista válaszolt. Én az írásmódjával érveltem, ő az írásmódjával cáfolt. Mindketten mélységesen meg voltunk győződve arról, hogy az addigi kötetek minket igazolnak. Olyan mélyen, hogy fogadást kötöttünk: én arra, hogy legkésőbb 2014. január 23-án testet ölt ez a bizonyos első. Ezt helyben be is véstem. Jelszavak és pinkódok, hosszú számsorok faiskolájában kapott saját kis dézsát, gondoltam, majd éről évre átviszem. És vigyorogtunk. Én például azért, mert biztosan tudtam.

 

 

2013. március 6-án, a Szíved helyén épül már a halálcsillag bemutatóján, a vége felé Király Levente a második regényről is érdeklődött. Soha, vágta rá a szerző gondolkodás nélkül. Aztán elmesélte, hogyan süllyedt jutott odáig, hogy az elbeszélés csiszolt drágakövei helyett a hömpölygő nagyepika tompa fényű kavicsaival játszadozzon. Így-úgy-amúgy piszkálta őt a műfaj, lassan, gyöngéden, módszeresen lökte bele csapdáiba. És egyébként is, évekkel korábban született egy hat darabból álló novellafüzére, amelyet kár lett volna veszni hagyni. Az úgynevezett Farsang-novellák.

Ideérve szélesebben kellett vigyorognom, mint attól, hogy TÉNYLEG megszületett a kötet, és azonnal özönlenek az interjúk és dőlnek a kritikák. A Farsang novelláknak első olvasójuk voltam. 2008-ban vagy 2009-ben ugyanis én nyomkodtam a gombokat azon a lélegeztetőgépen, amelyen egy a magyar magazinpiac legszárazabb tónusára specializált női lap irodalmi rovata bágyaszkodott. (Ez nem az Elle, de borzalmasan megutáltam és nem ok nélkül, szóval le nem írnám a nevét.) Én voltam, aki megrendeltem Csernától a Farsang-novellákat. Tulajdonképpen lottóztam tehát. Pedig nem láttam a jövőt.

Hogy milyen a könyv? Milyen volna. Csernás. Kis cserfes. Kis bölcs. Ledér. Tűnékeny. Könnyed és karcsú. Karcsúsága persze az erzsébetvárosi füstcsíkoké, semmi franciás szépség. Hol gót sminkben pompázó, amatőr rocker, hol barna lány krémszínű lenvászon szoknyában és lenvászon babacipőben. Tét nélkül hiteget, jól szórakozik rajtunk. Cserna-Szabó András szemmel láthatólag nem sajnálta az időt a regényparódiára. Itt minden úgymond, itt mindenki átvitt értelemben. Dicső törekvés, de a szerzőnek be kéne látnia, hogy ha a tehetségének mutogat középső ujjat, esélye sincs. Cserna ugyanis az a palimadár, akinek mindig a tehetsége húzza a hosszabbat. Egy ilyen kaliberű író legfeljebb mazochizmusból szkanderozzon a képességeivel. Azoknál az izom.

Mert ez a könyv REGÉNY lett. Istenigazi. Nagyon vicces, nagyon fáj. Fájnak a pontos, mély képei, fáj a sorok között a habkönnyű traumákból rajzolt comic strip, fáj a figurák húsbavágó helyismerete. És amilyen giccsbe hajló, annyira fáj a háttér, a lepedőnyi anziksz a nietzschei magánytól kongó Budapestről, annak lúzer lakóiról. Pedig mekkora egy közhelyparádé már ez, édes jó Istenem, a metropolisztikus egyedüllét, amelyhez képest a recska a kádban és a társalgás a gumikacsával éjjeli gruppen a Nagyréten. Mégis működik. Úgy látszik, vannak írók, akik egy barbis koktél szirupját úgy rázzák össze a tajgavodkával, hogy még mindig eredeti a végeredmény. NAGYON eredeti. Az olvasó így teljesen jogosan kap vérszemet. És kezdi verni a kocsmapultot – Bandi: tudjuk: SOHA!!! – a második regényért.