Nehéz nem gondolni Jonhsonékra. A világ Zero Waste Familyként ismeri őket. Semmi sátras hippiskedés: van kocsijuk, van tévéjük, és biztosan géppel mosnak. A hatalmas titkuk voltaképp nagyon egyszerű: úgy élnek, hogy nem termelnek hulladékot. Semmit. Két borospohárnyit basszus, kettőt fél év alatt. Emelt fővel mennek el minden mellett, ami be van csomagolva. Azt mondják, van jobb ötletük.
Nem a zöld bűntudatra akarom kihegyezni, azt valamennyire mind megszoktuk. Hanem ott vannak a kérdések. Honnan lő ez a család mindent, aminek mi szenvedünk a dobozával? A gyümölcslevet talán préselik. A szappant biztos megfőzik. Szódabikarbónát és ecetet használnak a drogériák tisztítószerei helyett. Na de a többi? Honnan csorgat az anyuka maguknak sampont és balzsamot? Kimérhető mustárt, ketchupot, juharszirupot? Kilóra száraztésztát, szálasteát, szemeskávét? Meztelen csokit, rágót, nyalókát? Üvegbe joghurtot, tejfölt, tejszínt? Kis zsákba szitált lisztet, sütőport, sót és – gondolom – xilitet?
A múltkor vettem friss tejet a gyerekeknek. Piac, saját üveg, ötös, leültem. De egyrészt nem voltam észnél és mire felforraltam volna, úgy ránk savanyodott, ahogy kell, másrészt ez még mindig töredéke az elintézetlen ügyeknek.
Ki kellene találni, mert így szeretnék élni. Egy rohadt imperialista zerowaste kém akarok lenni. Aki beépül a pesti éjszakába. Sőt a nappalinkba is.