A környezetvédelem apró, mindennapos gesztusaira simán rámegy a nap, és most egyáltalán nem túlzok. Az ember odafigyel, az ember igyekszik, az ember küzd. Az ember néha vétkezik, az ember akkor furdal, a furdaláson szerencsés esetben előbb-utóbb túllép. Utóvégre az ember emberből van, és minden kis lépés épp egy lépéssel több, mint ha ölbe tett kézzel néznénk, hogy levegő után kapkod a bolygónk. Kapkod és harcol csilliárdszor jobban, mint mi. Minden zöldnél van még sokkal zöldebb.
Kezdem a bűneimmel. Ha elmegyek a lila drogériába, minden, amit hazaviszek, hulladékba van csomagolva. Nincs türelmem elmosni a pirinkó Kaffeeglück-műanyagokat, azokat a vegyes kukába vágom. Nem komposztálok, mert nincs kertem. Minden héten vásárolok merő szemétbe fóliázott zöldséget, sajtot, tejterméket, válogatott használati tárgyakat. Mindennap adok húst a gyerekeknek. A mosószerem nem bio. Naponta töltöm a telefonom. Be-becsúszik a PET-palack, hiába kerülöm. Ha összeveszek egy eladóval a Lehelen, az is környezetszennyezés. Családom egyetlen tagja sem biodegradábilis lebomló fogkefét használ.
Ezzel szemben a pozitív lista: a gyerekeim felszedik a szemetet az utcán, pedig nem mondta nekik senki. Én is felszedem. A mosogatógép mindig tele van tejfölös és joghurtos poharakkal, hogy ők viszont tisztán ugorjanak a sárga kukába. Vega vagyok. Rajongok a tömegközlekedésért, éves bérletem van és ki is használom. Öt éve nem engedtem tele a kádat. Az öblítő- és a mosogatószerem bio. Energiatakarékos izzókat kapcsolgatok. Kissé túldumált pesti falunkban, az Újlipótvárosban, azon a bizonyos ikonikus hajópiacon, maga vagyok az egyszemélyes kalózcsapat a nejlonháborúban.
Na de hol csattan az ostor? Amikor végre nem felejtek el dobozt vinni magammal a gyerekeknek szánt husihoz, egyszer csak azt veszem észre, hogy teljesen abszurd, teljesen badar és nagyon hangos szóváltásba keveredtem. Tényleg jó volna pontosan felidézni, hogyan jutottam odáig, hogy az eladó arról győzködjön, neki gyereke van, neki kell ez az állás. Részemről bolygómentés, részéről boruló bili, miközben ennek a kettőnek sosem kéne találkoznia. Amit fel tudok idézni:
– mit képzelek én,
– az nem úgy van, hogy a vevő kitalálja,
– ne feltűnősködjek,
– már annyira összezavartam, hogy megfájdult a feje,
– mennyit is?
Csirkecombbal a dobozban, de összetörten távoztam. Lebiodegradált a néni. Tessék, most utálhatom magam, hogy ilyesmi megtörténhet. A huszonötödik órában.
